Társasági élet "hivatalból"
A politika szereplői által rendezett társaséleti események Budapesten a dualizmus korában
________________
CIEGER ANDRÁS

 

A fővárosi társasélet egyik sajátos típusáról, a politika szereplői által rendezett hivatalos-félhivatalos társasági összejövetelek világáról a történész igencsak mozaikos ismeretekkel rendelkezik, de a 19. század második felének budapesti polgára sem lehetett e téren sokkal tájékozottabb. Ugyan a társasélet e fórumokon többnyire a nyilvánosság tudtával zajlott, de csak igen ritkán a tágabb közönség részvételével. A hatalom birtokosai bizonyos alkalmakkor szélesebbre tárták szalonjaik, fogadótermeik ajtaját, de korántsem mindenki például a népes olvasóközönség kíváncsiságát kielégíteni hivatott újságírók és a fotóriporterek előtt. Éppen ezért a lapok rendszerint csak szűkszavúan és az ismert sablonok szerint tudósítottak az efféle rendezvényekről, árulkodó fényképek helyett pedig szinte kizárólag festmények, rajzok jelenhettek meg az újságokban. A Vasárnapi Újság például többször szóvá tette, hogy a politikusok és a különféle hatóságok még bizonyos közéleti események és belső terek (a királyi palota új szárnyának, az országgyűlés megnyitásának stb.) lefényképezését is igyekeztek megakadályozni.

Vizsgálatunk során az elszórtan rendelkezésre álló, döntően elbeszélő források alapján öt olyan főbb alkalmat és érintkezési formát tudtunk elkülöníteni, amikor időről- időre a politika szereplői - politikusi hivatásukból fakadóan, szinte kötelességszerűen - társas összejövetelek szervezőivé, házigazdáivá váltak. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy korántsem rajzolunk teljes képet, hiszen alkalomszerűen, egy-egy rendkívüli esemény kapcsán (például millenniumi év, politikusi kinevezés) számos további társaséleti fórumra találhatunk példát. Ugyancsak mellőzzük most azon események számbavételét (éppen előfordulásuk gyakorisága miatt), amelyen az adott vezető politikus nem mint vendéglátó, hanem mint vendég vett részt.[1]

A hivatalos társaséleti rendezvények legjellegzetesebb típusainak a fővárosban a következőket véljük: 1. miniszterelnöki (miniszteri) magánebédek, vacsorák; 2. az osztrák és magyar delegációk ülésezését kísérő ebédek és egyéb társasági programok; 3. pártvacsorák; 4. a mindenkori kormányfő által adott fogadások, estélyek; 5. udvari bálok.

Természetesen igen sok szempontot mérlegelhetünk e típusok elkülönítésekor és jellemzésekor. Ezek közül a következőket tartjuk meghatározónak: A, a meghívottak köre és az összejövetel nagysága; B, a társas együttlét helyszíne; C, a rendezvénynek a nyilvánossághoz való viszonya; D, a társas érintkezés előírt normái; E, az összejövetelek látható és rejtett céljai (a politikusi szándékok feltárása).

 

"A miniszterelnök politikai ebédjei"

A felsorolt kategóriák közül minden bizonnyal a legintimebb és legzártabb az úgynevezett miniszterelnöki magánebéd lehetett. A korszak egészében meglehetősen általánosnak mondható, hogy a kormányüléseket a budai Sándor-palotában vacsorák követték, melyeken a miniszterek és az államtitkárok vettek részt. A jelenlévők létszáma nemigen haladhatta meg a húsz főt. Ezen együttlétekre csak igen ritkán léphetett be "illetéktelen" személy (például fényképész, újságíró).Miniszterek ebédje a Sándor-palota teraszán, 1904
Éppen ezért tartjuk tehát kivételesnek azt a fényképet, amely Tisza Istvánt ábrázolja, amint politikustársai körében ebédel a miniszterelnöki palota teraszán (a képen 15 személy látható).[2]

Az érintkezési formákat tekintve a kormányzati döntéshozók együtt elköltött néhány fogásos ebédje, majd a közös szivarozás a legtöbb kötöttséget feltehetően nélkülözte. A kabinet összetartásának növelésére, illetve a bizalmas, személyes kérdések megbeszélésére már a dualizmus első miniszterelnöke, gr. Andrássy Gyula is előszeretettel alkalmazta e formát. Pauler Tivadar kultuszminiszter naplójában például 1871 júliusának első hetében három alkalommal is ilyesfajta bejegyzést találhatunk: "12 órakor miniszteri tanács, 4 órakor ebéd Andrássynál."[3]

Egybehangzó vélemények szerint azonban br. Bánffy Dezső miniszterelnök volt az az 1890-es években, aki a leggyakrabban élt ezen eszközzel, sőt tovább is fejlesztette azzal, hogy a minisztertanácsi üléseket követő ebédeken a politikusfeleségek is megjelenhettek. A Magyar Salon cikkírója így fest idealizált képet az összejövetelek valós céljáról: "A miniszterelnök politikai ebédjei híresek a maguk nemében s már sokat írtak róluk... A miniszterelnök ebédjei azért felejthetetlenek, mert azokon minden meghívott vendég otthon érzi magát. [...] Minden csütörtökön tanácskozásra jönnek össze a miniszter urak, s az állam ügyeit - az ellenzék kétségbeesésére - ezeken a heti üléseken jól elintézik. [...] ...a hosszúra nyúló üléseken meghányják-vetik az ország dolgát, aztán - gyakran családjukkal együtt - barátságos lakomához ülnek. Mint egy nagy család tagjai, úgy érzik magukat a kegyelmes asszonyok s a kegyelmes urak a Szent György téri palota szépséges asszonyánál. Az összetartás és szolidaritás érzelme, mely az államférfiak e kiváló csoportját fűzi együvé, csak megerősödik s bensőbbé válik e vidám összejövetelek, az együtt töltött kedves és bizalmas órák lángjaiban."[4]

Az effajta informális együttlétek politikai súlyát jól érzékelteti az is, hogy a minisztertanácsi üléseket megelevenítő Mikszáth Kálmán a hivatalos tanácskozások mellett az azokat követő ebédek bemutatásának is közel azonos teret szentelt híres karcolatában.[5]

 

"A kölcsönös látogatások után ünnepi estebédek következtek"

Intimitásukat és részben céljaikat tekintve is nagyon hasonló összejövetelnek számítottak a delegációk tanácskozását kísérő társaséleti események. Talán ez a legkevésbé nyilvánvaló társas érintkezési alkalom az általunk felsoroltak közül, ezért kissé általánosabban is szólnunk kell a delegációk működéséről. A delegációk a kiegyezéses közjogi szisztéma, azaz a dualizmus hamisítatlan "találmányai" voltak. Az 1867: 12. tc. értelmében minden második évben a magyar főváros biztosított helyet a monarchia közös költségvetését jóváhagyó két 60-60 fős parlamenti küldöttség tanácskozásának (32. §). Az osztrák és a magyar bizottság azonban - a látszatát is kerülendő egy valamiféle közös törvényhozásnak - szigorúan külön tanácskozott (35. §), még földrajzilag is meglehetősen távol egymástól: a magyarok a Várban, az osztrák küldöttek pedig a századfordulóig az Akadémián üléseztek. Később a két delegáció között csökkent a földrajzi távolság, ugyanis a századfordulón az osztrákok saját épületükbe költöztek, amely az Akadémia utca 17. alatt állt, a magyarok pedig már az új Országházban értekeztek.

Igen hamar világossá vált, hogy a törvényi elveket és a politika gyakorlati szempontjait összhangba kell hozni egymással, mert egyes vitás vagy kényes (katonai, költségvetési) kérdéseket pusztán szikár üzenetváltásokkal nem lehetett elsimítani. Éppen ezért szükség volt a két fél informális találkozóira is. A feszültségeket általában egészen szűk körű (tíz-húszfős) ebédeken simították el, melyekre csak a küldöttségek meghatározó tagjai voltak hivatalosak. Emellett azonban általában sor került a két delegáció egészének az összejöveteleire is. A közös ebédek, vacsorák, finom francia pezsgővel és cigányzenével, valamint a kulturális programok (opera-, színházlátogatások, hajókirándulás a Dunán) egyrészt tehát közvetlen politikai célokat szolgáltak, másrészt a kölcsönös bizalmatlanság oldását célozták, végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, olyan reprezentációs alkalmat jelentettek, melyekkel a magyar politikusok a dualista paritás jegyében Budapest birodalmi székváros jellegét kívánták demonstrálni. "A Birodalmi Tanács delegációja a másik birodalomfél fővárosában különlegesen szívélyes fogadtatásra talált. Ami az idegenek vendéglátását illeti, ahhoz a magyarok ősidők óta igen jól értenek. Emellett azonban természetesen mindabban, amit a bécsi delegáció tagjainak mutattak és kínáltak, egy kis sovinizmus is szerepet játszott. A magyarokat bizonyára az a szándék is vezérelte, hogy megmutassák osztrák szövetségesüknek, hogy Budapest magában hordoz minden kelléket, ami őt egy nagyvárossá teszi." - idézte fel élményeit egy osztrák szemtanú.[6] Mindez persze csak időlegesen sikerülhetett: a delegációk, valamint a közös miniszterek és hivatalnokaik mindössze néhány hétre költöztek le Bécsből a magyar fővárosba.[7]

A társas érintkezés protokolláris külsőségeinek meghonosításakor a magyar politikusok minden bizonnyal támaszkodtak Bécsben szerzett élményeikre is. A kiegyezés körüli években született politikusi feljegyzésekben ugyanis rendre hosszabb-rövidebb beszámolókat olvashatunk az osztrák fél által rendezett egymást követő fényes lakomákról és az ott megfigyelt szabályokról: "Ez az időszak, mint a legemlékezetesebbek és legérdekesebbek egyike, mindig kellemes emlékem marad, mivel közvetlen érintkezésbe kerültem az első osztrák állam- és kormányzati férfiakkal, akiknek vizitkártyáit meg is őriztem. Egymás között testvériesen éltünk, kifelé pedig fényesen és ünnepélyesen. A kölcsönös látogatások után ünnepi estebédek következtek, éspedig szám szerint öt, és még több is következett volna, ha nem laktunk volna valamennyien túlságosan is jól, és nem kértünk volna kíméletet. [...] Mialatt pedig ily módon testileg elláttak és elkényeztettek bennünket, s minden ilyen három-négy órán át tartó estebéd után kikocsiztunk a zöldbe Bécs környékére, hogy kiszellőztessük magunkat, a tárgyalás szellemi munkája, ha lassan is, de mégis haladt előre" - emlékezett vissza 1867 augusztusára Fest Imre.[8] Csengery Antal leveleiből pedig azt is megtudhatjuk, hogy kezdetben milyen gondot okozott a magyaroknak a megfelelő megszólítási formák megtalálása és a hűvösebb hangnem megszokása.[9]

A delegációs tárgyalások (nem is beszélve az informális együttlétekről) a nagyközönség szeme elől rejtve maradtak, a sajtó is csak igen szűkszavúan tudósított róluk. A zártkörű összejövetelek az oldottabb légkör megteremtését szolgálták, ám kötetlennek ezen együttléteket korántsem nevezhetjük. A kölcsönös udvariassági formák, a pohárköszöntők sora, a kötelező társalgás, az ültetési rend mind-mind szabályok közé szorították a társas érintkezést. Ültetőkártya

"A vacsorálás nagy szerepe a pártéletben"

Az úgynevezett pártvacsora ismérvei határozhatók meg talán a legkevésbé: a résztvevők száma igen hullámzó, a helyszínek is változatosak, sőt a nyilvánosságot illetően is eltérő gyakorlat figyelhető meg. Gr. Lónyay Menyhért miniszterelnök például Budára, saját Ybl Miklós által felépített villájába (az Albrecht főherceg, ma Hunyadi János útra) hívta meg ebédre a Deák-párt tagjait: 1872 tavaszán azért, hogy összefogja a pártot a képviselőházban dúló obstrukció idején, nyáron pedig azért, hogy a frissen megválasztott képviselők körében népszerűvé tegye magát, illetve hogy elmélyítse a párt és a kormányfő együttműködését. Mindezt a nyilvánosság kizárásával.[10]

Érdekes megfigyelni, hogy Lónyay ezen érintkezési formát kormányelnöki bukása után is fenntartotta, ám most már a nyilvánosság bevonásával. Mindenekelőtt a hívei által alakított "vacsorapártra" gondolunk, mely 1873 és 1875 között létezett. Gúnynevüket a sajtótól azért kapták, mert az esetenként 40-50 fős megbeszéléseiket, taktikai értekezleteiket rendszerint közösen elfogyasztott vacsorával zárták a híres Hungáriában, melyről az újságok rendre beszámoltak.[11]

A pártlakomák eszközével az ellenzék is élt, melyre ugyancsak több példát is találhatunk az 1870-es évekből. Közülük is kiemelkedik azonban az "Országos Baloldal" által 1872-ben a Vigadóban megrendezett tanácskozás, melyre az ország minden részéről több mint ezer küldött érkezett, a karzatokat pedig kíváncsiskodók tömege töltötte meg. A rendezvényt fáklyásmenet, valamint párhuzamosan két vendéglőben (a Mező utcai Orfeumban és a Bálvány utcai zenekedvelők helyiségében) lebonyolított vacsora követte.[12] 1875-ből a függetlenségi párt díszvacsorájáról van adatunk, amelyre március 15. emlékére nem csak az ellenzéki képviselők, hanem családtagjaik és tisztelőik is hivatalosak voltak (a mintegy 60 fős összejövetel helyszíne szintén a Hungária). Az ünneplésen jelenlévő Táncsics Eszter így örökítette meg naplójában az eseményeket: "Földszinti teremben voltak a vendégek, minekünk a legutolsó hely jutott. Apa a felső táblánál ült. [...] Enni kezdtünk, volt savanyú hal, valami sült kompóttal, almás rétes, sajt és nyalánkságok [...] jöttek a cigányok s húzták a szép magyar darabokat; volt pohárköszöntés elég."[13]

E látványos összejövetelek célja, az elsődleges politikai szándékok mellett, nyilvánvalóan a markáns különállás, az egységes fellépés hangsúlyozása és a tömörülés erejének demonstrálása lehetett a közvélemény előtt, éppen ezért választottak általában akcióikhoz nyilvános helyszíneket a fővárosban. "A vacsorálás mindig nagy szerepet játszott a magyar politikai pártok életében. Az emberek este nyilatkoznak meg legőszintébben, mikor a gázlángok kigyúlnak s megvilágítják a nyájas fehér abroszt az asztalon. [...] Következésképp a legtöbbet érő viszonyok, barátságok és szövetségek vacsora közben köttetnek. Innen a vacsorálás nagy szerepe a pártéletben a legrégibb diétai időktől le máig" - összegezte általánosságban is az ilyen típusú összejövetelek rejtett politikai célját a politika kulisszái mögé bejáratos író, Mikszáth Kálmán.[14]

 

"Kötelességnek tartotta a reprezentálást"

Negyedikként említhetjük azt a rendezvénytípust, amelyeket a kormányzati tisztségeket betöltő politikusoknak bizonyos időközönként "hivatalból" kellett megrendezniük. E több száz fő részvételével és a nyilvánosság bevonásával kötelességszerűen adott estélyek természetesen erőteljesen elütöttek a korábban említett, intimnek mondható miniszterelnöki magánebédektől, de a pártlakomáktól is. A korszak közéleti szereplői ellentétes módon viszonyultak a politikusi hivatással járó ilyesfajta társaséleti kötelezettségekhez. Ismeretes, hogy gr. Andrássy Gyula nagy kedvvel élt a főúri-miniszterelnöki reprezentáció eme eszközével.Andrássy Gyula, Simonyi Antal felvétele
Ellenben kortársa, br. Eötvös József vagy például Tisza Kálmán inkább érezte a feladatot tehernek. Idézzük fel ezzel kapcsolatban Eötvös naplóját: "A hivatalos élet legnehezebb része nem a munka sokasága, s nem azon küzdelmek és kellemetlenségek, melyek parlamentáris miniszterségnél kikerülhetetlen, de azon temér-d ek időveszteség, mellyel a hivatal jár. Elfogadása oly embereknek, kiknek velünk s kikkel nekünk semmi dolgunk nincs, tisztelgések, díszebédek, egy szóval a száz haszontalanság, melynek semmi eredménye nincs, s melynek elmulasztását a nagybecsű publikum nehezebben bocsátja meg a legnagyobb hivatalos hanyagságnál."[15] Bár nem volt kormánytag, de ugyanezt a vélekedést Csengery Antalnál is felfedezhetjük: "Nem bánnám, ha már vége volna a sok ebédnek, hogy nyugodtan dolgozhatnánk. A németek látogatásai is véget értek, Istennek hála!" - jelentette ki az elhúzódó osztrák-magyar gazdasági tárgyalások alkalmával 1867-ben. Igaz, öt nappal későbbi levelében már árnyaltabban látta a kérdést: "Ezen ebédeknek megvan az a haszna, hogy az ismerkedést, eszmecserét a fesztelen társalgás közben előmozdítja."[16]

A francia írónő, Juliette Lamber (Madame Adam) Budapesten járva éles kritikájának adott hangot az akkori miniszterelnök magatartásával kapcsolatban. Amellett, hogy Tisza Kálmán jellemében számos hibát vélt felfedezni, a politikussal szemben megfogalmazott egyik legfőbb bírálata éppen arra vonatkozott, hogy "Tisza nem szereti a társaságot; nem fogad."Tisza Kálmán 1865 körül, Borsos József felvétele
Okfejtése szerint Tisza éppen azért nem alkalmas a magyar állam vezetésére, mert nem hajlandó az állásával járó reprezentációs feladatok ellátására. "Csak nézni kell a parasztjait, mágnásait, az óriási Dunát, ezt a népet, mely szereti a fényt, a szép ruhákat, a lovakat; mely rajong a szertartásokért, az ünnepélyekért; mely panaszkodik, hogy a király nem tart udvart Magyarországban; melynek heves szenvedélyei vannak; melynek harcias zene és szédítő tánc kell. Bizonyos nemzetek, úgy miként bizonyos egyének nem tudnak prózaiak lenni" - érvelt az írónő.[17] Éppen azért volt alkalmasabb e funkció betöltésére korábban Andrássy Gyula, mert ő felismerte a szerepéből adódó kötelezettségeket, és főúri viselkedésével, életmódjával jobban megfelelt a magyarság habitusának: "Ő legalább külsőleg magyar és a kápráztató magyar haza képviseletére alkalmasabb, mint egy férfiú, aki német iskolamesternek néz ki."[18] E markáns álláspontot a fővárosi társaséletről írott munka névtelen magyar szerzője vitatta: "Sokan föltűnőnek találják, hogy nem ad mint miniszterelnök sem estélyeket, sem gyakrabban nagyobbmérvű ebédeket. Ámde, aki közelebbről ismeri egyfelől végtelen sokoldalú napi teendőit, másfelől puritán hajlamait, az egyáltalán nem fog afölött csodálkozni, hogy azon néhány órát, melyet neki a hivatalos teendők még szabadon hagynak, inkább szenteli bensőségteljesen szeretett családi körének, mint ünnepélyes mulatozások rendezésének."[19] Ennek ellenére megfigyelhető, hogy a hazai politikusok az évtizedek folyamán egyre nagyobb mértékben engedelmeskedtek e társadalmi elvárásnak, sőt tudatosan éltek a reprezentációs alkalmakkal. A Tiszát követő miniszterelnökről, Szapáry Gyuláról a Vasárnapi Újság például ekképp rajzolt kedvező képet: "Kötelességnek tartotta a reprezentálást, és mint valódi nagyúr rendkívüli fénnyel és bőkezűséggel teljesítette e föladatot. A főrangú világ soha sem volt oly otthonos a miniszterelnöki palotában, mint Andrássy és Szapáry idejében. Díszebédek, estélyek egymást érték s itt létekor az udvar is többször emelte az ott tartott mulatságok előkelőségét.A királyi palota bálterme
A főrangúakon kívül a politika és a közélet főbb emberei is meg voltak híva, de a hölgyközönség néhány kivétellel csak a mágnáskörből telt ki. Szapáry évenként egyszer-kétszer minisztériumának előadói számára is fényes ebédet szokott adni."[20]

A sajtótudósítások szerint a meghívottak köre az ilyen típusú rendezvényeken szélesnek mondható. A rendszerint 200 és 800 fő közé tehető vendégseregben kormányzati tisztségviselőkön és pártembereken kívül az egyházak, a diplomáciai kar, de a művészvilág képviselőit (újságírókat is) megtalálhatjuk, valamint a születési és pénzarisztokrácia is rendszerint nagy számban jelent meg ilyenkor. A színhely általában itt is a Sándor-palota, de magánpalota, sőt kisebb rendezvények esetén az 1895-ben átadott Park-klub (a Stefánia úton) is lehetett, melyet a Dániel Ernő kereskedelmi miniszter estebédjéről 1896-ban beszámoló újságíró úgy jellemzett, mint amely "az úri társasélet nyári összejöveteleinek tündérkastélya, egy előkelő ízlés és találékony elme alkotása".[21] Ugyancsak itt adott fogadást például Széll Kálmán miniszterelnök 1902-ben, abból az alkalomból, hogy megkapta az uralkodótól a Szent István rend nagykeresztjét.[22]

Bár a tudósítások sokszor hangsúlyozták, hogy az adott rendezvényen "feszességnek híre sem volt", mégis e megjegyzések is azt a gyanút erősítik meg a történészben, hogy általában véve a társas érintkezés korabeli normái e fórumon már igencsak érvényesültek. Mind a sajtó, mind maguk a résztvevők rendszerint nagy gonddal feljegyezték, hogy kiknek a tiszteletére és kiknek a szájából (sőt milyen sorrendben és hányszor) hangzott el pohárköszöntő, majd az adatokból előszeretettel vontak le az aktuális belpolitikai helyzettel kapcsolatos megállapításokat.

Ugyancsak kitapinthatóvá válhattak az eltérő társadalmi állásból fakadó feszültségek is. A Lónyay miniszterelnök estélyeire több évtizeddel később is elismeréssel visszaemlékező Halász Imre nem felejti el leírni azt sem, hogy minden igyekezete és a szívélyes vendéglátás ellenére a miniszterelnök feleségét, a tehetős, ám polgári családból származó Kappel Emíliát a hagyományos arisztokrácia nem fogadta köreibe (tulajdonképpen a csupán egy évvel korábban grófi címmel jutalmazott férjet sem).[23] Feltehetően hasonló ellenérzésekkel kellett szembesülnie két évtizeddel később br. Bánffy Dezső miniszterelnök fiatal, okleveles tanítónő feleségének, Máthé Ilonának is. Minden bizonnyal hiába bájolta el kedvességével a férjéhez érkezőket, hiába készíttetett magának a millenniumi ünnepségek szigorú előírásainak mindenben megfelelő magyar díszruhát,[24] az őt körülvevő távolságtartás nem szűnt meg. Jól mutatja ezt a férj azon kezdeményezése, hogy a nagy ezredéves ünnepségsorozat kezdete előtt olyan estélyt adott, mely kerülte a fényűzést és amelyre a politikai eliten kívül számos hölgy, méghozzá polgári származású hölgy is hivatalos volt, a miniszterelnökné elszigeteltségét oldandó. Mikszáth szerint Bánffy ezzel a tettével "példát kívánt adni a magyar társadalomnak, ennek a szerencsétlen magyar vendégszeretetnek..."[25]. Ennek ellenére ismereteink szerint Bánffyné ugyan előző nap még részt vett Dániel miniszter estebédjén, de az udvari fogadásról végül meghűlésére hivatkozva kimentette magát.[26]

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem ez volt az első példa az eltérő társadalmi osztályokhoz tartozók tudatosan kigondolt együttlétére: tizenegy évvel korábban, 1885-ben, a fővárosban megnyílt Országos Kiállítás alkalmából éppen Tisza Kálmán kormányfő volt az, aki estélyt rendezett a szervezők, a zsűri és a jelentősebb kiállítók tiszteletére. A frakkba öltözött magas rangú politikusoknak, arisztokratáknak és diplomatáknak ez alkalommal sok kereskedővel, valamint csizmában és rövid kabátban megjelenő iparossal kellett asztalhoz ülniük. A lapok azonban nem hallgatták el azt sem, hogy a 900 szétküldött meghívó ellenére csak mintegy ötszáz vendég gyűlt össze a Sándor-palota teraszán (különösen a papság és a katonaság képviselői maradtak távol).[27]

Természetesen e széles nyilvánosság előtt zajló fogadások sokrétű célokat szolgálhattak. Növelhették a házigazda politikus népszerűségét, demonstrálhatták hatalmát, segíthették a társadalmi beágyazódást, és újabb alkalmat teremthettek az informális politizálásra (például Tisza estélyén a nehéznek ígérkező kvóta-tárgyalások kapcsán az ország gazdasági helyzete volt a leggyakoribb beszédtéma az ott megjelenő kereskedők között).Báli meghívó, 1885
A meghívottak pedig kísérletet tehettek az érdekkijárásra. A radikális ellenzéki Táncsics Mihály visszaemlékezése szerint például azért ment el a hivatalban lévő miniszterelnök báljára 1872-ben - kiváltva ezzel párttársai felháborodását -, hogy pénzt szerezzen két könyve kiadására.[28]

Lónyay farsangi mulatságát a tudósítások egybehangzóan "fényesnek" minősítették, külön kiemelve a magyaros jelleget (csárdás, magyar ruhás szolgák stb.) és a finom pezsgőt, sőt a Nefelejts cikkírója még összehasonlítást is tett: az előző kormányelnök, Andrássy báljánál Lónyayé jobb volt.[29] "Kiürült pezsgőspalackok ütegei jelezték még másnap reggel is e nagy muri színterét, melyen Tóth Kálmán, a költő táncolt Toldy Pistával és Reményi Ede nem győzött sajnálkozni, hogy nincs nála a hegedűje, hogy húzhatná a fülünkbe a magyar nótákat amúgy istenigazában" - emlékezett Halász.[30]Reményi Ede, ismeretlen felvétele

Az ellenzéki Várady Gábor kedélyes tudósításából is kiviláglik azonban, hogy az önfeledt szórakozás helyszíne egyben a politikai egyeztetéseknek is teret adott: a "barátságos házigazda, aki minden belépő hölgyet karonfogva vezetett a belső termekbe, aki baloldaliakkal a szép táncosnőkről, a deákpártiakkal a jövő választásokról, a Curia tagjaival az új kinevezésekről, a dohányzókkal a Kerkapoly szakácsai által nem érintett Havanna-szivarok jóságáról beszélt, akinek mindenki részére volt mosolya, kézszorítása, bókja", mindezt kortesfogásnak is szánta és - Várady szerint - a bál már "a jövő választások nyitánya" volt.[31]

Lónyay Menyhért kinevezésének pillanatától kezdve tudatosan törekedett társas összejövetelek szervezésére és igen gyakorlottan mozgott a házigazdai szerepkörben. Azt, hogy az ilyen alkalmak megteremtése egy közéleti szereplő számára szinte elengedhetetlen fontosságú, ő már feltehetően a szülői házban megtanulhatta - elég csak a reformkori barát, Madách Imre élvezetes beszámolójára utalnunk, melyet Lónyay János helytartótanácsi tanácsos báljáról küldött rokonainak 1840-ben[32] -, de minden bizonnyal hatottak rá a közös pénzügyminisztersége során szerzett tapasztalatai is a bécsi társaséletről.

 

"Zsúfolásig telt fényes termek"

Végül szólnunk kell a Monarchia politikai életének sajátos szereplői, a Habsburg-ház tagjai által a magyar fővárosban adott udvari bálokról, melyek a "hivatalos" társas élet csúcsát jelentették. Tudjuk, önkényes leszűkítés ez részünkről, hiszen az uralkodó, illetve családjának tagjai Budapesten a bálokon kívül például udvari ebédeket és estélyeket is rendeztek, melyek szertartásrendje között ráadásul komoly különbségek mutathatók ki.[33] Választásunkat mégis egyrészt a bálokon megjelenők nagy száma igazolja, mely rendszeresen 1000 fő feletti vendégsereget jelentett. Másrészt a meghívottak köre is szélesnek mondható, mert Budán az udvarképesség szigorú bécsi követelményeiből az uralkodó jelentősen engedni kényszerült, ezért e rendezvényeket valójában nem is udvari bálnak nevezték, hanem "bál az udvarnál" megjelöléssel illették. Ez utóbbin ugyanis mindenki megjelenhetett (rangra, nemre és foglalkozásra tekintet nélkül), aki meghívóval rendelkezett és előzetesen bemutatta magát a főudvarmesternél.[34]

A helyszín kivétel nélkül a budai királyi palota volt, mely egyes vélemények szerint előkelő fekvése ellenére inkább egy "kerti villa" volt csupán.[35] A Vasárnapi Újság pedig 1888-ban így vélekedett: "A budai királyi lakról újra bebizonyult, hogy nagyon szűk ily fényes udvar számára, mely Európa egyik leggazdagabb udvara."[36] Itt jegyezzük meg, hogy a hazai közvélemény és a politikai elit mindent megtett azért, hogy Ferenc Józsefből a dualista közjogi szemlélet következtében magyar királyt faragjon. Ezt célozta a budai vár méltó székhellyé alakítása (igaz, a nagyobb reprezentációs terek kialakítására 1896-ig kellett várni)[37], az önálló magyar udvartartás létrehozásának követelése, valamint a magyaros jelleg hangsúlyozása a bálokon (magyar koronaőrök, magyar díszöltöny, magyaros zene és a cigányzenekar szerepeltetése). E rendezvények (szemben például az udvari ebédekkel) a nyilvánosság előtt zajlottak, legalábbis olyan értelemben, hogy a sajtó részletezőbb módon tudósíthatott és képeket is közölhetett róluk. De említhetjük azt a bámészkodó fővárosi tömeget is, amely a várba vezető út mentén gyűlt össze, és figyelte az egymás után elrobogó fogatokat (éjfél körül pedig ugyanők némileg talán bosszankodva riadhattak fel álmukból a hazafelé tartó fiákerek kerékzörgése, illetve a lovak folytonos patkódobogása miatt).

Természetesen az udvari társaséleti alkalmak voltak a legszigorúbb viselkedési normákkal szabályozva. Pontos menetrendje volt a vendégek érkezésének, elhelyezkedésének, a királyi család bevonulásának, a "cercle"-nek (a körbeállásnak, azaz amikor az uralkodó rövid, többnyire formális kérdéseket intézett a félkörben elhelyezkedő meghívottak egy csoportjához), a táncok sorrendjének. Óramű pontossággal zajlott minden: 7 és 8 között gyülekeztek a vendégek, 9-kor lépett be a király, majd 10 előtt nem sokkal felcsendült a zene és megnyíltak a hidegbüfét rejtő ajtók, fél 12 körül az udvar visszavonult, éjfélkor pedig befejeződött a bál, a vendégek még néhány cukorkát rejtettek a zsebeikbe, majd elhajtattak. Igen kivételes esetnek számított az, amikor e menetrendbe hiba csúszott. Az 1885-ös udvari farangi bálról jegyezte fel a Vasárnapi Újság cikkírója, hogy tévedésből, a meghívók helytelen kézbesítése folytán, egy nem udvarképes hölgy jelent meg a bálon. Az udvarmester addig nem adott jelet a királyi pár bevonulására, amíg a hölgy szégyenkezve el nem távozott.[38] A teljesség kedvéért meg kell azonban említenünk, hogy az Egyetértés szerint a bál programja még ekkor sem ezen kínos eset, hanem a nehéz közlekedési helyzet miatt csúszott. (Állítólag a főudvarmesteri hivatal másnap írásban kért elnézést a tévedésért a házaspártól.)[39]

Várady Gábor beszámolójából is sejthető azonban, hogy a magyarok nem csak a bálokra meghívhatók körét tágították ki, de az ilyen rendezvényeken szokásos hűvösen méltóságteljes légkört és a Bécsben kialakított viselkedési normákat is átformálták: "Zsúfolásig telt fényes termek, pompás díszruhák a férfiaknál, ízletes öltözékek a hölgyeknél; széles jókedv a táncolók, élénk társalgás az állók körében, gyakori bukások a táncpadlón, még gyakoribbak a női vagy főúri kegy még sikamlósabb padlóin, süteményekkel s a cukrászda minden készítményével megrakott, leürített, majd ismét megrakott és ismét letarolt asztalok, nagy hőség a légben és imitt-amott a szívekben is... A király feltűnően derült volt, élénken társalgott a vendégsereg minden osztályának számos tagjával. Viseletén, kedélyállapotán híven visszatükröződött az otthonosság, biztos érzete az otthonosságnak nemcsak a házban, hanem a hazában, a honfiak körében is" - írt megyéjének a politikus az 1870-es udvari bálról.[40] Várady - a hazai politikai elit törekvéseivel összhangban - magát Ferenc Józsefet is úgy láttatja, mint aki felszabadulva az udvari előírások szorítása alól Budapesten, az életvidám, érzelmekkel teli, bár némileg pallérozatlan magyarok között érezte igazán otthon magát.

Azt gondolhatnánk, hogy egy szigorúan szabályozott társaséleti fórumon nem maradt tér a nagyon is gyakorlati természetű politika számára. "Kákániában" azonban az uralkodói gesztusok fokozott jelentőséggel bírtak, mert Ferenc József mestere volt a politikai jelbeszédnek. A bálokon résztvevők például árgus szemekkel figyelték, hogy kit szólít meg az uralkodó, vagy éppen kit mellőz, kivel milyen hosszan társalog, kinek nyújt kezet stb. (ezekről mind a bécsi, mind a budapesti lapok beszámoltak). A gyors lefolyású udvari ebédeken sem annyira az számított, hogy mit mondott egyeseknek az uralkodó, hanem hogy kit hívott meg és kivel fogott kezet.[41] Az uralkodói bizalom mértékét a politikai rendszer szereplői ezáltal állandóan mérhették. Kiragadott példánk Lónyay Menyhért naplójából való: az uralkodó "az egész társaság előtt és mindenki bámulatára nekem kezet adott, mi valami szokatlan dolog, négyszemközt nem egyszer tevé azt velem, de közönség előtt soha. Mint Festetics mondá, még pedig minden irigység színe nélkül, egy magánegyénnel, ki nem születéstől potentát, még nem történt."[42] Ferenc József feltehetőleg ily módon is kifejezésre akarta juttatni, hogy igazak a magyar politikus közös pénzügyminiszterré történő kinevezéséről régóta keringő hírek.

Mikszáth a megmondhatója, hogy a politika tehát milyen sokféleképpen szőtte át még a társasági rendezvényeket is: "Tévednek azok, kik azt hiszik, hogy politikai tekintetben egyáltalán nincs semmi jelentősége a farsangnak. Ezidén legalább tévednek. A királyi estély, udvari ebéd, a miniszterelnök és a belügyminiszter estélye mind csak mulatságok ugyan, de oly mulatságok, miken gyakran nagy események szövődnek."[43]


[1] Más alkalommal egy esettanulmány keretében magunk is foglalkoztunk egy olyan szalonnal, amelyet Tisza István miniszterelnök gyakran látogatott és amely az informális politikabefolyásolás kiváló terepéül szolgált. Lásd: Cieger András: A "vörös szalon" úrnője. Becsky Ida és a férfiak. In: Nők és férfiak..., avagy a nemek története. Szerk. Láczay Magdolna. (Rendi társadalom - polgári társadalom 16.) Nyíregyháza, 2003, Hajnal István Kör, 308-321. old.

[2] Vasárnapi Újság, 1914. július 26. 30. sz. 597. old.

[3] Pauler Tivadar: Napi jegyzetek. 2. rész. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (OSZK Kt.) Quart Hung. 2611/2. 1870. július 1., 6. (az idézett itt található) és 8-ai bejegyzés.

[4] Dr. Nyári Gyula: A miniszterelnök otthona. Magyar Salon, 1896. február, 13. évf., 24. köt. 5. sz. 933-940. old.

[5] Mikszáth Kálmán: A minisztertanácsok. In: u.ő.: Az én kortársaim. 1. köt. Bp., Révai, 1908. 96-103. old.

[6] [Pollak, Heinrich] Dreissig Jahre aus dem Leben eines Journalisten. Erinnerungen und Aufzeichnungen. 2. Band (1868-1873) Wien, 1895. 97. A városépítészet és a hatalmi reprezentáció kapcsolatáról lásd például: Heiszler Vilmos: Birodalmi és nemzeti szimbólumok Bécsben és Budapesten (1867-1918). Budapesti Negyed, 1995. Ősz (9. sz.), 173-192. old.; Fabó Beáta: Építkezés a reprezentáció szolgálatában: középületek és terek. In: Az egyesített főváros. Szerk. Gyáni Gábor, Bp., Városháza, 1998. 164-212. old.

[7] Somogyi Éva: A delegáció. Századok 1994. 3-4. sz. 465-516. old. (különösen: 482-485. old.)

[8] Fest Imre: Emlékirataim. Bp., Universitas Kiadó, 1999. 115-116. old.

[9] Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzéteszi: Csengery Lóránt. (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Hivatalos iratok és levelek.) Bp., 1928. 102-108. old.

[10] Lásd: Pauler Tivadar: Napi jegyzetek. 2. rész. OSZK Kt. Quart Hung. 2611/2. 1872. március 14. és 1872. június 21.

[11] A párt összejöveteleiről bővebben: Cieger András: A politika forgószínpadán: Lónyay Menyhért útja a politikában (1873-1875). Századok, 1999/3. 463-496. old. (különösen: 472-486. old.)

[12] Magyar Bazár, 1872. március 15., 6. sz. (Kétheti napló című rovat)

[13] Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Vál.: Buza Péter, Bp., Széphalom Könyvműhely, 1994. 271-272. old.

[14] Mikszáth Kálmán: Az István-szoba. In: u.ő.: Az én kortársaim. 1. köt. Bp., Révai, 1908. 171-172. old.

[15] Eötvös József: Naplójegyzetek. (Közzéteszi Czegle Imre) Történelmi Szemle, 1978. 2. sz. 401. old. (1870. október 26-ai bejegyzés.)

[16] Csengery Antal hátrahagyott iratai, i. m. ,102. és 107. old. (1867. augusztus 10-én és 15-én írott levele)

[17] Adam Edmondné (Lamber Juliette): A magyarok hazája. Bp., Révai Testvérek kiadása,1885. 107. és 122. old.

[18] Uo. 112. old.

[19] Lásd: A budapesti társaság. Bp., Pallas, 1885. 73.

[20] Vasárnapi Újság, 1899. április 9. 15. sz. 237-238.A miniszterelnöki palota

[21] Budapesti Hírlap, 1896. május 5. 124. sz. 6. old. Daniel miniszter ebédje

[22] Vasárnapi Újság, 1902. április 13. 15. sz. 241-242.Ünneplés a Park-klubban.

[23] Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Bp., 1911. 421. old.

[24] Az ezredéves udvari ünnepségeken megjelenő hölgyek kötelező öltözetének leírását lásd például: Vasárnapi Újság, 1896. március 1., 9. sz. 140. old. A Bánffynét díszruhában megörökítő fényképet pedig lásd ugyanezen lap 444. oldalán.

[25] Mikszáth Kálmán: Néhány megjegyzés a miniszterelnök estélyéről. In: Mikszáth Kálmán összes művei. 85. köt. S. a. r.: Szüleim Sz. Garai Judit és Rejtő István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1992. 23-27. old. (az idézet a 26. oldalon található)

[26] Budapesti Hírlap, 1896. május 6., 125. sz. 7. old. (Fogadó est az udvarnál)

[27] Budapesti Hírlap, 1885. július 6., 183. sz. 4. old., Egyetértés, 1885. július 6., 183. sz. 2. old., valamint lásd Mikszáth Morzsák a Tisza-estélyről című írását: Mikszáth Kálmán összes művei. 71. köt. s.a.r.: Rejtő István, Bp., Akadémiai Kiadó, 1977. 12-14. old.

[28] Táncsics Mihály: Életpályám. Bp., Magvető Könyvkiadó, 1978. 479-483. old. Táncsics elégedetlen volt az eredménnyel: Lónyaynétól 100 forintot kapott.

[29] Nefelejts, 1872. február 6. sz. 72. old.

[30] Halász Imre: Egy letűnt nemzedék, i. m., 421. old.

[31] Várady Gábor: Országgyűlési levelek XCIII. Máramaros, 1872. február 14., 7. sz.

[32] Madách Imre Madách Marihoz, é. n. [1840]. In: Madách Imre összes művei II. S.a.r. Halász Gábor, Bp., 1942, Révai, 921-926. old. A levelet feldolgozta: Vörös Károly: Pesti karnevál. In: u.ő: Hétköznapok a polgári Magyarországon. Bp., MTA TTI, 131-142. old.

[33] Ehhez lásd például: Tarr László: A délibábok országa. Bp., Magyar Helikon,1497., 114-117. old.

[34] A bécsi és a budapesti vezető rétegek társaséletének szabályairól és szokásairól lásd például: Madaras Éva: Az "első és a második társaság" Bécsben a századfordulón. Műhely, 1993. 107-111. old. (Polgárosodás és modernizáció a Monarchiában című különszám); F. Dózsa Katalin: A társasági élet szerepe a XIX. században, Budapest világvárossá válásában. In: Tanulmányok Budapest múltjából XXVIII. Bp., 1999, 303-318. old.

[35] A budapesti társaság. Bp., Pallas, 1886. 12. old.

[36] Vasárnapi Újság, 1888. február 19. 8. sz. 130. old.

[37] Lásd bővebben: Farbaky Péter: A budai királyi palota a historizmus korában. In: Tanulmányok Budapest múltjából XXIX. Bp., 2001. 241-265. old.

[38] Vasárnapi Újság, 1885. január 11., 2. sz. 30. old.

[39] Egyetértés, 1885. január 9., 9. sz. 5. old.

[40] Várady Gábor: Országgyűlési levelek XXXI. Máramaros, 1870. március 2. 9. sz.

[41] Lásd erről Mikszáth érzékletes beszámolóját: Mikszáth Kálmán: Udvari ebédek. In: u.ő.: Az én kortársaim. 2. köt. Bp., Révai, 1908. 107-115. old.

[42] Lónyay Menyhért naplója, 1870. február 12. Magyar Országos Levéltár, Filmtár 37155.

[43] Mikszáth Kálmán: Szemle, 1875. január 15. In: Mikszáth Kálmán összes művei. 52. köt. S.a.r. Bisztray Gyula, Bp., Akadémiai Kiadó 1964., 52-53.